Nem tudom megállni, a közös kedvencünket hallgatom...fájdalmas...de imádom ezt a számot.

Ma délután eléggé elszakadt a cérna, így bedobtam egy szem Frontint, reménykedve, hogy 0,25 mg-tól nem dőlök ki, és higgadtan tudok készülni...

1 órán belül, hogy biztosra menjek, egy Bombával egészítettem ki az előbb említett nyalánkságot. Ha gyógyszerész lennék, egy olyan szert fejlesztenék ki, ami egyszerre lenyugtat olyannyira, hogy az embert az sem érdekli, ha átmegy rajta egy úthenger, vagy ha holnap a Földbe csapódik egy óriás meteorit, mindeközben nem lesz álmos, és nem esik ágynak 1-2-3 óra múlva sem. Egyszóval higgadtan és hatékonyan tud készülni pl. az államvizsgára.

A vége az lett ennek a kombinációnak, hogy nem tudtam ébren maradni, és miután felkeltem 45 perc után, tiszta ideg voltam, és folyton nagymamám 4. emeleti erkélyével barátkoztam, mint megváltóval.

Eszembe jutott mindenféle egyéb rossz dolog is, például az, hogy bele vagyok fáradva, hogy mindig Tamás miatt szenvedek ennyi idő után is, és az is, hogy kilátástalannak érzem, hogy egyről a kettőre haladjak anyagilag...Turkálókból öltözöm, évent kétszer járok fodrászhoz, nem voltam nyaralni, nem költök szórakozásra, és mégis 1 év elteltével szinte ott állok, ahol a part szakad. Nem egyik napról a másikra élek, ez igaz, akkora baj nincs, viszont nem látok egy szép ösvényt magam előtt, hogy egyszer élhetek egy kicsi saját otthonban, ami annyit jelentene nekem.

Sok zokogás és kifakadás után az jutott eszembe, hogy ha nem sikerül a hétfői viszga, talán itt hagyhatnék MINDENT. Magam mögött a munkahelyem, az emlékeim, mindenem, és elmehetnék dolgozni külföldre valami alantas munkát, amivel legalább tudnék eleget félretenni, közben pedig nagyon jól megtanulnék egy nyelvet. Épp ezér nem angol nyelvterület lenne a cél, mert az már úgy ahogy megy.

Emlékszem, mikor érettségi előtt egy kicsi irodában az épp aktuális pszichológusommal, Ági nénivel szemben ültem. Halálra voltam rémülve attól, mi lesz, ha nem sikerül jól az érettségi. Megkérdezte, hogy mi fog történni, ha nem sikerül, mit tennék akkor. És akkor erre azt mondtam neki, hogy au-pairkedni szeretnék Angliában. És ez valahol megnyugtató volt, hogy a kudarc esetével valami jó is kezdődhet akár.

A napokban az ment a fejemben, hogy ha nem sikerül a hétfői, akkor munka után bebújva az ágyamban fogok feküdni, és nem fogok semmit csinálni, csak "depizni". És hogy kizárt, hogy felregisztráljak majd mondjuk az elittársra, mert nem fogom magam elég sikeresnek és a magam szeméből teljes értékű nőnek érezni magam. Ezek aztán a jó gondolatok...

Most nosztalgiázok, gimis korom kedvencét, az örök romantikus és "békebeli" Floricienta zenéit hallgatom. Hm...Menyugodtam most, pedig nem haladtam semmit ma sajnos, hiába foglalkoztam egész nap a tételekkel...De a nem rég elfogyasztott 0,5 mg már jobbnak bizonyult.

Talán nem véletlen, hogy Flor zenéit hallgatom. Andrással voltak jó beszélgetések a tőzsdézéstől kezdve a munkahelyi dolgokon át a cégéig, volt borozgatás,lelki fröccs és életbölcselkedés, volt szex, de ez túl hosszú távon nem jó.

A napokban azt kezdtem érezni, hogy arra vágyom, hogy valaki nagyon szeressen, hogy én legyek a hercegnője, hogy együtt vacsorázzunk szép helyen, hogy el akarjuk egymást kápráztatni, hogy legyen meg a távolság, és a szép lassú előrébb és előrébb lépések, romantikus dolgok, beszélgetések, becézés...szeretném, ha valaki az égig emelne.

Visszatérve Florra...Emlékszem, azok a gimis évek sem voltak boldogak, de ezeket a dalokat össze tudom kötni az olaszországi kirándulással, ami melegséggel tölt el. Annyira más volt a levegő ott Velencében, biztos az ottani éghajlat, a sok víz. A tavasz olyan lágy levegőt fújt, pedig április volt még csak, ha jól emlékszem.

Talán a sutba kéne dobnom a spórolást, és visszamenni oda...Elmékedni a Szent Márk téren, bámulni a sok számomra kedves galambot, látni azt a sok elmondhatatlanul csodálatos épületet, írni, mély levegőt venni abból az egyszerre megnyugtató és felszabadító levegőből. Nem tudom...az a baj, hogy attól tartok, rossz hatással lenne rám, és csak még nagyobb szenvedés tokoza. Tamás miatt, ki másért. Az apukája olasz, így Olaszországról mindig ő is eszembe jut...Igen, jobb lesz, ha nem megyek oda.

Még valami, mielőtt álomra hajtom a fejem. Az Isten létezéséről alkotott eddigi képem kezd változni. De erről majd talán egy későbbi bejegyzésben...

Záró idézetem egy éppen hallgatott megnyugtató dallam szövege, ami a fentebbihez kapcsolódik:

"God will take care of you, through every day, o'er all the way" 

Holtan akarok feküdni, holtan. Gyerekeim nincsenek, akiket magukra hagynék, nincs meg az az ember, akivel a levegőt és az életet jelentjük egymásnak. Egy szép, fehér színű párnákkal bélelt koporsóban, kiengedett, hosszú hajjal, valami szép, ízléses ruhában. Dórit megkértem, ha sor kerülne rá, tegye majd mellém feltétlenül a Micimackóm és egyet a Kinder figurái közül. Micival jó lenne, megnyugtató. Úton lennék a Nagy Igazságok felé, az új életem előtt, és megszabadulnék minden keserű érzéstől, félelemtől, magánytól, riadtságtól, ami itt ér.

Talán Tamás is ott állna, mert Dórit megkértem, hogy ha meghalok bármi miatt véletlenül, akkor szóljon róla neki. Nekem fontos lenne. Utoljára a Deák téren, a föld alatt láttuk egymást...örökké őrzöm ezt. Munkából tartottam hazafelé, május volt, haladtam lefelé a mozgólépcsőkön. Aztán... Aztán egyszer csak, ahogy bembultam az emberek egyvelegébe, kirajzolódott előttem Tamás alakja, ahogy jött felfelé, a mellettem lévő lépcsősoron...Véletlenek. Ő nem figyelt, a keze viszont szélen pihent a fekete gumicsíkon. Nem volt időm a gondolkodásra, reflex-szerűen megérintettem a kezét, és a nevét mondtam. Erre már észrevett.

Azt hittem, igen, azt hittem akkor, hogy ez jelent valamit. Hogy ilyen véletlenek nem történnek csak úgy. Azt kell mondjam, történnek. Nem jelentett semmit. Hiába sírok az emlékétől még most is, én sosem jelentettem annyit neki, mint fordítva. Kudarc, őrült kudarc.

Ezért akarok halott lenni. Miatta, és amiatt a teher miatt, amit kínkeservesen el kell viselnem a hétfői államvizsga miatt.

Tételeket dolgozok ki...illetve most fejeztem be. Munka közben is hallottam, hogy odakinn valamit alkotnak, munkagép hangok szűrődtek be... Most, hogy indulnék a nyomtatóhoz a másik szobába, kinéztem a függönyön át, és egy hatalmas markológépet láttam, majd leesett, mi történik...

Kukások, igen, kukások, a nap minden szakában, a város minden részén. Olyan természetes látvány ez számomra, hogy a "látvány" szó is túlzás, mert szinte nem is látom őket már. Ilyen, amikor ebben nő fel az ember.

Körülbelül 1 éve kitalálták nagyon okos és érző emberek, hogy ízléstelen rácsos kukatárolókat helyeznek ki a város minden részére, ezzel távol tartva a kukásokat. Hát gratulálok, erre csak ennyit tudok mondani. A nagymamám terén már be van vezetve ez, és kulcsot kell használni, hogy kidobd a szemeted. A SZEMETÜNKET is féltjük, nevetséges. Ezzel minden meg lett oldva!

És ami még elszomorítóbb, hogy mikor tegnap ezt megemlítettem mamának, természetes hidegséggel és undorral mondta, hogy örül ennek az intézkedésnek, és hozzátette, hogy "hát mi volt itt eddig, sok büdös kukás!". Ha nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt benne.

Apa persze már a legelején mesélte nekem, mikor felmerült ez az ötlet a lakóközösségi gyűlésen, hogy ő nem ért ezzel egyet. Az ő gondolkodásával és szívével nincs baj, hála az égnek. Ettől függetlenül megszavazták nálunk is, apa elmondta az ő nézetét, nem lapított attól tartva, hogy lehurrogják.

Budapesten egyszerűen imádom, hogy az épületek nagy részét odafigyeléssel építették, tervezték, nem csak odahányták őket, hanem DÍSZÍTETTÉK őket, én 1 év ott élés után is fel szoktam rá figyelni, hogy ha csak apró díszítés is, de mindig találok rajtuk, és jó érzés a lelkemnek ezek között mozogni.

Itt azonban ilyet minimálisat találni. Az volt a cél, hogy a bányász, majd vegyipari munkásoknak, akik a környező falvakból, valamint Szabolcsból idetelepültek akkoriban, mikor a vas és acél országa szerettünk volna lenni, minél gyorsabban lakóhelyet teremtsenek. Így születtek meg a panelrengetegek.

Ezzel nincs is semmi baj, de az, hogy ezeket a panelrengetegeket még jobban elridegítjük mindenféle óriási rácsos kukatárolókkal, az már más kérdés.

Nem hiába nem szeretnék visszaköltözni ide, a szülővárosomba. Egy dolog az esztétika, más dolog a mentalitás. Ez utóbbi a nagyobb probléma.

Csak véletlenül figyeltem fel a híradóban a Golden Globe idei nyerteseire...Felcsillant a szemem.

Idén ha jól emlékszem, összesen 3 filmet néztem meg a moziban, ami nem túl sok. Ezek közül az egyiket csak gyerekcsőszként, nem szabad akaratomból. Ez a Demóna volt. Sokkal rosszabbra számítottam, a gondolataim nem repültek fényévekre a film alatt, elég jól szórakoztam a húgaimmal.

A másik két film már igazi, általam választott filmek voltak, és épp ezért a szem-felcsillanás, mivel mindkettő nyert díjat. Lássuk:

Sráckor (Boyhood)

A legjobb film lett dráma kategóriában, ezen kívül még két kategóriában nyert.

A Toldi moziban néztem meg a filmet, még 2014 őszén, egy olyan munkanap után, amikor - míly meglepő- besokalltam, ha jól emlékszem, a diplomamunka írás miatt. Óh, igen, nem csak emiatt, hanem Tamás miatt, nagyon de nagyon... Úgy éreztem, szükségem van egy történetre, ami kiszakít attól a nagyon intenzív fájdalomtól, amit Miatta érzek.

És igen, jól választottam. A Sráckor tökéletes film volt erre, elröpített messzire a problémáimtól, és a történet pozitív gondolatokat indított bennem, ami akkor nagy csodának számított. Több tanulság is megmaradt számomra, főleg az anyuka (Olivia) életére vonatkozóan. Például, hogy mennyire hosszú és végtelen és vargabetős az élet! Bármikor történhetnek jó és rossz dolgok, és egy döntésünk eredménye nem tart egy életen át, és semmit nem lehet Örökre elrontani.

Ezek a megállapítások nem tűnnek valami újszerűnek, viszont abból a környezetből, ahonnan jövök, nagyon is azok.

Olivia a film elején úgy tűnt, igazi elbaltázott életkezdetet produkált, képzetlen, fiatal, egyedülálló anyuka, nem túl jó anyagi helyzettel...Aztán képes volt rá, hogy a gyerekek mellett képezze magát, olyan magas szintre, hogy egyetemi tanár lett, igazi értelmiségi nő. A kapcsolatai terén már nem volt ekkora szerencséje, de ezzel a sok hullámvölggyel teli magánéletével kapcsolatban is azt éreztem, hogy ha jött egy nagy szerelem, ami végül nagy csalódásba torkollt, nem úgy élték le az életüket, hogy állandóan veszekedtek és tűrtek, hanem kiszálltak a menthetetlen kapcsolatból. És mindig volt élet minden kudarc után.

Az apuka megkomolyodásának az útja is érdekes volt számomra nagyon. Rengeteg tanulság volt ebben a filmben.

A filmnek nem csak a története, hanem a felvételei is zseniálisak, a filmzenéről nem is beszélve. Még manapság is el szoktam indtani az egész albumot. A kedvencem róla: Familiy of the Year - Hero.

A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel)

 A legjobb film musical/vígjáték kategóriában.

Emlékek, emlékek, emlékek...Míg a Sráckor egyedül néztem, addig ezt a filmet nem. Névnapi ajándéknak szántam...Tamásnak. Az Uránia Dísztermében néztük meg, akkor voltam ott életemben először, meseszép volt már maga a helyszín is. A társaság pedig az örökké elérhetetlen, Édes Tamásé volt.

Ez a film nem a tanulságai miatt volt nagyszerű, (azok nem is nagyon voltak neki, de nem is hiányzott) hanem a bája miatt, a hangulata miatt, a felvételek, a történet, a látásmód, a messze nem szokványosság jellemezte véleményem szerint.

Nem voltam túl sokszor fiúval moziban életemben, de azelőtt senki nem simogatta a kezem a film közben, és ez elmondhatatlanul jó érzéssel töltött el.

Miért ilyen kegyetlen minden...

Az utolsó diákat készítem a védésre szánt ppt-hez, és közben a Class FM-en elindult Wellhello Rakpart c. száma...Az őrült nyaram emlékei. Ami olyan borzalmas volt, mégis mosolyogva és nosztalgiázva gondolok rá.

Aztán eszembe jutott, talán a dal lazaságáról, és az érzésekről, amiről énekelnek benne, hogy élnem kéne majd, igen, ahogy András mondta pár napja. Azt mondta, nem akar kioktatni, de ha vége az államvizsgának, arra kér, éljek. Anya is mindig ezt szokta mondani, "kislányom, nem kell neked még gyerek, család, először éljél". A tételeim fölött ülve, hallgatva András szavait, az volt bennem, hogy oké, de mégis hogy? Már elfelejtettem, hogy hogy kéne "élni". Mi van a fejemben mostanság is? "Ha túl vagyok az államvizsgán, akkor gőzerővel angol és francia, és sportolás, hogy újra véknyabb legyek". Mindegyik terv azzal van kapcsolatban, hogy nem vagyok elég jó magamnak, és hajtanom kell magam, mint a kishúgaim a lovakat a lovaspálcával, ha kimennek terepre lovagolni. Azt hiszem egy kicsit lazulni kéne valahogy majd, és szeretni magam. Akármilyen elcsépelt is, de jobban el kéne fogadni magam a tökéletlenségeimmel. Csak nem mindig könnyű a munkahelyi légkör miatt...Mindenki aranyos, de...mintha mindenki okosabb lenne nálam...Az egyik lány meg hiába kedves látszólag mindenkivel a csapatban, de úgy beszél telefonon a külföldi kollégáival, mintha mindegyik idióta, buta, hülye senki lenne. És nlha már olyan kelletlen hangnemben veszi fel a telefont is...ezen néhányan nevetnek, de számomra már egyáltalán nem vicces, le merném fogadni, hogy valahol élvezi, hogy ő az, aki mindent tud, és hogy a külföldi kollégáit meg mindig lenézheti.

Érdekes dolog ez, hasonló, mint a kelenföldi lakótársammal, Lizával. Hiába volt velem maximálisan kedves, egy szavam nem lehet, de mikor hallottam néha, hogy a szüleivel hogy beszél, akkor felülíródott bennem az, amit én kaptan személy szerint tőle. Hiába rendes velem valaki, ha közben olyan viselkedési normákat rúg fel, ami elkövetése nálam fekete listán van.

Tegnap minden betetőzött munkában, minden. Sorozatos kudarcélmények, őrületes nyomás és kapkodás, kijavítandó hibák tucatja...Először az fordult meg a fejemben egy pillanatra, hogy igen, most kéne a sínek elé feküdnöm, aztán az, hogy ezt mégsem kéne megtennem, és inkább 2 üveg bor kíséretében át akarok menni Andráshoz, megölelni és zokogni és inni...Végül nem így lett, a bőgés nem várt, és ott tört rám munkában...Ma már új napra ébredtem, de még mindig éreztem ezt a pocsék érzést odabenn. Legszívesebben már holnap felmondanék, én nem akarom többé ezt csinálni.

Nagyon rég jártam a Bisztróban, szerintem október körül talán, de nem mernék rá mérget venni. Úgy emlékszem, kissé bele is fásultam, hogy mindig rohannom kellett a trolihoz, aztán az 1 órás ebédidő java az utazással telt, nem a nyugodt evéssel. Így hát felfedeztem egy ici-pici kifőzdét a szomszéd utcában, és oda jártam.

Ma azonban ki akartam szakadni ebből a stressz-felhőből, el akartam menni a Bisztróba, ami messze van a modern, közgazdászokkal teli, multik által foglalkoztatott hatalmas épülettől, oda, ahol véletlenül sem találkozok össze egy kollégával sem, és ahol az emberek kinézetre sem azt sugallják, hogy közük van az én gondokkal terhelt világomhoz, munkahelyi életteremhez. Így hát ismét trolira szálltam. Pár másodperc hezitálás után, amit a bejárat mellett kihelyezett táblára krétával felírt menük értelmezése és jómagam választásra bírása okozott, beléptem, le a lépcsőn, majd megnyugtató volt látni, hogy szerencsém van, nincs nagy sorban állás a tálcákkal. Ahogy meglátott a pénztáros lány, nő, hölgy...Egy 33 körüli, végtelenül kedves, fiatalos, vékony, természetes, nem mesterkélt nő, nagy mosollyal boldog új évet kívánt. Jól esett, maximálisan, láttam a szemén, hogy megismert, és megörült, hogy újra náluk járok. Kértem szépen egy B menüt, miközben várakoztam, azon tűnődtem, hogy az a férfi mellettem tényleg rám nézett-e kétszer, vagy csak hallucinálok :) Az étel...valami mennyei volt, nem viccelek! Mostanában hiába ebédeltem meg a szomszéd utcában, nem éreztem, hogy igen, ez csodálatos volt. Itt viszont a leves adag nagysága és íze, tartalma, továbbá a mustáros husis, tepsis burgonyás második is ebbe a kategóriába tartozott.

Megfigyeltem, hogy ezeken a napi menüs helyeken nagyon kicsi adag levest szoktak adni. Itt ez nem így van. A szomszéd utcában a második is nagyon olcsó költségvetésű. Mi több, bár ez más kategória, de olyannyira mini a hely, hogy csak pár asztal van, és folyton idegenekkel egy asztalhoz kell ülni, az emberek össze vannak zsúfolva. Ez azért nem a legjobb, akárhogy nézem. A Bisztró kialakítása viszont pont jó, elég tágas, nyugodtan elkószálhatnak a gondolataim, nem kell feszéjezve magamba lapátolni az ételt mindenféle ismeretlenektől pár centire.

Visszafelé megajándékoztam magam még egy kólával is, ami ritka dolognak számít, de a tegnapi nap után úgy gondoltam, adnom kell még odafigyelést magamnak, akár ilyen téren is, egy kis kedvesség a létezéshez. Majdnem 24 éves koromra mondhatom el, hogy érzem a különbséget a Coca és a Pepsi között, ez nagy szó :) Sosem értettem azokat, akik azt mondták, hogy az egyiket jobban szeretik a másiknál. Egyszerűen nem éreztem különbséget, kóla-kóla....Egy időben minden hétvégén Pepsit ittunk a családi ebéd után, egy héten kétszer. Mostanában azonban mindig Cocát, és legutóbb, hogy valaki egy Pepsit vett, éreztem, hogy a fene, ennek nincs is olyan finom íze :) Úgyhogy csatlakozhatok a Coca Cola kedvelők közé. Nekem talán édesebbnek tűnik, igen. Nagyon jól esett.

Visszatérve a Bisztróra...jó érzés belegondolnom, hogy oda jártam, mikor még Kelenföldön laktam, oda jártam, mikor a Tamással történtek után romokban hevertem, és a sötét, borzalmas újabb albérletembe kerültem. Volt tavasz, nyár, mesés szoknyával, volt ősz, újabb költözés. Félelmek hada, folytonos múltba merengés, kiábrándulás az életből, menekülés Andrásba, csellengés az utcán, a Szigeten, a Ligetben, csak hogy ne legyek a sötét albérletbe zárva...Rengeteg nem szokványos dolog. Járna, igen járna nekem is a nyugalom, az öröm, a szerelem. Tudom. Fáj, hogy mind hiába.

Azokban a hónapokban azonban, mikor a Bisztró szinte minden napi vendége voltam, nem voltak gondok a munkahelyen. Nem mondom, hogy eszméletlenül sikeres voltam, de akkor még nem láttam, nem éreztem, hogy el akarok innen menni.

Ezt a gondolatot meg kell próbálnom leülepíteni magamban, mert még nem jött el ennek az ideje. Csak jönne vissza egy kicsit az önbizalmam ezek utána odebenn...

Holnap születésnapod van, Édes Tamás. Igen, neked is mondtam, toporzékolva és könnyekkel telve nyomkodva a billentyűzetet, hogy a következő szülinapodra ÉN akartam megsütni a tortád... :'(

Az emlékedre...

Annyira rossz volt ma hallani két kollégám...az egyik egy csomószor a pasijával telefonálgat, a másik meg az orosz barátnőjéről mesélt a kis csapatnak...Megfordul a fejemben, hogy igen, talán majd regisztrálni kéne arra a nyomorult elittársra, de aztán magambanézek, és egyrészt egy elroncsosodott lelkű embert látok, másrészt azt, hogy bennem még mindig ő él.

Mennyit hallgattam munkába menet és jövet a hosszú borsodi főúton haladva Rúzsa Magdi Szerelem című számát még 2013 tavaszán..."én még semmit sem ettem, mert szerelmes vagyok beléd"

Ténlyleg nem volt szükségem akkoriban öröm-étkezésekre. A többség általában akkor fogy le, ha valami nagy baj éri (vagy mert fogyókúrázik), én pont fordítva, akkor, ha valami sokkal nagyszerűbb felvillanyoz, és kitölti a gondolataim minden egyes kis részét.

Tegnap megtudtam, hogy január 19-én lesz az államvizsga...folyamatosan úgy érzem, a bukás időpontja rohan felém villámsebes vonat módjára...

Megvonási tüneteim vannak, fáj a fejem, egy kicsit félek, ha arra gondolok, hogy ki kell menni a szobából...Ez utóbbi főként az elmúlt esti alvási paralízis után...Nagyon rémisztő volt, felébredtem halálra rémülve, kiabálni akartam, hogy ANYA, de nem tudtam sem a szám, sem a kezem mozgatni, és anya különben is több mint száz kilométerrel odébb aludta álmát.

Gondoltam az előbb, hogy mielőtt e-mailezés után újra visszatérek a tételeim felé, megpróbálok kicsit megnyugodni, elindítottam Sting Fields of Gold c. számát, és folytattam a fotók válogatását, mert majd szeretnék előhívatni egy kupaccal. Így keveredtem véletlenül az 1 évvel ezelőtti mézeskalács sütésemről készült képek mappájába...

Sosem készítettem még akkora odafigyeléssel, maximalizmussal, szeretettel, lelkesedéssel mézeskalácsokat, mint akkor. Hisz Tamásnak készült, nem akárkinek. Olyan gyönyörűek lettek...Tamás, annyira szerettelek... :'(

Lekapartam az utolsót is, összegyűlt a 10 nyeretlen sorsjegyem. Beleteszem egy borítékba, és szememben a reménnyel, leadom majd a kijelölt helyen, ugyanis most több milliót sorsolnak ki a hozzám hasonló csodákban hinni tudó Föld lakók között. Nem akarok óriási dolgokat az élettől, nincs szükségem drága ruhákra, luxusnyaralásra, hiperszuper fényes és ki tudja mennyi lóerős presztízs autóra...Viszont amit őrülten szeretnék, az egy saját lakás. Az utóbbi hónapokban szembesültem ezzel az álmommal. Jelenleg ez a legmeghatározóbb vágyam. A messzi és szegény Borsodból megvetni a lábam a fővárosban, de nem ám albérletben, ahogy most teszem, hanem egy saját kis ingatlanban, ami az otthonom lehetne, és amit senki nem vehetne el tőlem. Budán, igen, Budán. Életem virágzó hónapjai Budához kapcsolódnak, ragaszkodom hozzá.

1 hónappal ezelőtt megtettem az első lépést, egy éjszakai vizsgafelkészülés közepette hirtelen felindulásból kötöttem meg a Fundamenta lakástakarékossági szerződést. 6 és fél év. Hosszú idő, tudom. De tisztában vagyok vele, hogy a semmiből "felépíteni" valamit nem egy csettintés. Addigra pont 30 leszek. Többen mondták már, hogy nem feltétlenül egyedül kell megteremteni a hőn ahított otthont, de én ilyen szempontból nem tudok tőlem független dolgokban bízni. Ismerve magamat és a szerencsémet a szerelemben, egyáltalán nem kizárt, hogy 30 évesen is egyedül leszek. Természetesen nem ezt szeretném, szívem szerint pár év múlva feleség és anya volnék, de mint említettem egy előző bejegyzésben, nem szabad megalkudni. A felmenőim nem éltek boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban, és én úgy érzem, a kezemben van minden lehetőség, hogy ne kövessem el az ő hibáikat.

A sorsjegyvásárlásból nem fogok rendszert csinálni, sőt...ez egy kivételes alkalom volt, hogy ezt az akciót megtaláltam a neten, ezért beruháztam 10 darab Fáraók Kincsére. Micsoda név :) Amiért nem vennék többet sorsjegyeket, az a nyertes szelvényeim aránya. A 10 darabból 3 darab nyert, így 3000 Ft kezdeti ráfordításom 1600 Ft bevétel követte. Hogy összegyűljön a 10 nyeretlen, vettem még további 3-at. Ebből egyik sem nyert. De ebben a kisorsolós akcióban még bízom, decemberben az emberek nem feltéltenül sorsjegyekre szórják a pénzüket, legalábbis azt gondolnám.

Ennél komolyabb tervem az OTP Szinergia Alapba történő befektetés. De ehhez még gyűjteni szeretnék. Fáradt vagyok nagyon, későre jár, erről majd talán máskor mesélek...